Ez volt a második meglepetésem. Jól öltözött, képzett, jó humorral rendelkező, fiatal csapattal találkoztam, ahol sokkal kevesebb a fúrás-faragás, mint egy multinacionális cégnél. Vagy csak nincs rá idő a nagy pörgésben?

Úgy láttam, itt igazi csapatmunka folyik intelligens emberekkel. Egy egységes, de nem túl hierarchikus szervezetben. Ahol a közös célokért küzd mindenki. Ahol nincsenek besúgók. Sokáig vártam, hogy „persze, a médiában mindenki óvatosan beszél, de majd házon belül lesznek spontán őszinte mondatok, cigányozások, zsidózások”, de ez csak nem akart jönni…

Egyszer beszállítónak javasoltam az egyik ismerősömet, és kissé félszegen tettem fel a kérdést, hogy „létezik-e olyan szempont a beszállítók kiválasztása során, ami alapján egy korábban nemzetidegennek tartott csoport képviseltethetné magát”, de megrökönyödve néztek rám. Hiába, ezek szerint tényleg el vagyok maradva…Teljesen más az a kép, ami a Jobbikról kialakult, mint a valóság. Ebben persze a pártnak és egyes képviselőinek is van szerepe, de a média helyenként tudatos, helyenként öntudatlan torzításának még nagyobb a felelőssége. Olyanok mondanak határozott véleményt a pártról, akik szinte csak a média szűrőjén keresztül kapták és kapják az információkat. Akik soha nem találkoztak személyesen annak vezetőivel. Így gyakorlatilag hitek vannak és nem tudás. A hittel pedig nem lehet vitatkozni.

Lehet más egy pártigazgató

Találkoztam a pártigazgatóval is. A pártokban általában ő a legsötétebb figura…De nem a Jobbiknál. Szabó Gábor egy megnyerő, szimpatikus, komoly, nagyon vékony fickó, aki általában farmerben, hátizsákkal közlekedik, és az új iroda elindításáig egy XI. kerületi irodában Hazai Pálya c. újság kötetei és dobozok között fogadja a vendégeit. Az egykori MSZMP-s politikusokat is megszégyenítő szerény körülmények között él, lerí, hogy nem a gazdagság motiválja. Szerinte előbb-utóbb mindenki rájön majd, hogy a Jobbik az egyedüli érték-alapú párt, amely valódi vízióval rendelkezik.

Megismertem szakpolitikusokat és a csapataikat. Polgármestereket, szóvivőket. Egytől egyig jószándékú, tehetséges embereknek tűntek, noha a világképük nem feltétlenül mindig egyezik az enyémmel. Mégis, mindez hihetetlen volt mindazok után, amiket hallottam, láttam, gondoltam a politikáról és a pártról. Amikor megkérdeztem számomra mértékadó embereket, hogy a képviselőik hány százalékát tartják tehetséges, jó politikusnak, akkor az egyöntetű vélemény nagyjából a kétharmados aránynál járt. Idővel persze oldódnak az illúziók, és nekem is volt pár kellemetlen meglepetésem. De az én korábbi elképzeléseimhez képest azért mindenképp bíztató és reménykeltő a helyzet. Ha kiábrándulnék, akkor is szólok, persze