Bevallom, én is azok közé tartoztam, akik valaha a hagyományos média világának emlőin nevelkedtek még a 80-as, 90-es években. Fel sem merült bennem, hogy amit olvasok ne lehetne igaz vagy arányos. Maga az a tény, ha valaki másképp gondolkodott, furcsa volt, mert korábban nem volt más vélemény. Ez a világ -miközben amúgy jószándékú és meggyőződéses emberek igazgatták, kizárólagosnak tekintett vélemények, ideológiák és persze érdekek fogságában észrevétlenül vagy nem is olyan észrevétlenül manipulálta az országot és engem is nap mint nap. Egyszer azonban mindennek vége van…
Noha kritikus voltam, de az információk többségét azért elfogadtam, mert szakszerűen tálalták. Sőt, egykoron jómagam is voltam a tálalók között. Általában a másképp gondolkodókkal, a jobboldallal, a FIDESZ-szel, MIÉP-pel, majd a JOBBIK-kal való riogatás, a nemzeti gondolkodás nevetségessé tétele, a radikalizmus démonizálása az olvasmányaim természetes része volt. Ehhez persze a nemzetieskedők és a radikálisok is hozzájárultak, akik bizony helyenként túltolták a szekeret. A múlt őskövületeként törtek fel, és tűntek fel számomra korábban egyszerűen csak elfojtott gondolatok. Pedig csak annyi történt, hogy kiszabadult a szellem a palackból, és útnak indult egy új szellemi áramlat.
Akkor nem tűnt fel, hogy hoppá, itt szinte minden médium meghatározott értékeket képvisel. Nem gondoltam végig, hogy a médiában minden hír mögött egy gépezet és annak érdekei vannak. Pedig a hír ritkán hír magától, A híreket csinálják.
Mi vezetett az elbizonytalanodásomhoz?
Amikor megnéztem, hogy mely országok sikeresek és képesek szisztematikusan felzárkózni a világ élvonalához, akkor kezdtem elbizonytalanodni a baloldali-liberális világ mindenhatóságában. A világ egyetlen sikeres és tartósan is dinamikusan növekvő gazdasága mögött nem állt liberális eszmerendszer (Kína, India, Malajzia, Szingapúr, Dél-Korea). A közepesen gyorsan növekvő országok esetében a liberális eszme látszólag megvolt, de a gazdaság akkor is szigorú „konzervatív” törvényszerűségeken, helyenként burkolt vagy nem is olyan burkolt protekcionizmuson keresztül működött (Svájc, USA, Németország). Eközben azt láttam, hogy az európai országok más része (Hollandia, Franciaország, Anglia) a korábban létrehozott gyarmattartó státuszukra és gazdasági fejlettségükre és persze a protestáns etikára is alapozva magas szintű életszínvonalat teremtettek, de amely országok mintha túl lennének történelmük csúcspontján, mindamellett, hogy az európai kultúra tiszteletre méltó szeletét képezik. Ez persze csak egy érzés, lehet vele vitatkozni.
A tőke uralma – vajon szembe lehet szállni vele?
Az euroatlanti országok a saját érdekeiket maximálisan védve, nemzetközileg folyamatosan terjeszkedve, a tőke uralmának alárendelve építették tevékenységüket évtizedekig, és építik ma is. Ezt a liberális kapitalizmust csak minimálisan szelídítették a nemzetközi szervezetek vagy akár az Európai Unió. Az elosztásban alkalmazott szocialista gondolkodás (főképp a skandináv modell) viszont évtizedes sikeres gazdaságpolitikák eredményeképp volt képes mindmáig talán a legszimpatikusabb emberi életteret létrehozni (Kanada mellett). Azaz sok „párhuzamos valóság” is kialakult, teljes átmeneti zavart okozva a világképemben…
Akkor valami itt nem stimmel, nem? Egy a nemzetközi tőkének kiszolgáltatott, természeti erőforrásokkal nem rendelkező, a gepolitikában jelentősebb tárgyalóerővel nem bíró ország vajon mitől lenne képes felzárkózni, ha a nemzetközi szervezetek (IMF, Világbank, EU) általában a szervezetben lévő erősebb országok pénzügyi köreinek és nagyvállalatainak az erőterében és érdekében nyilvánulnak meg, és noha látszólag nemes célokat képviselnek, mögöttük kőkemény üzleti logika áll? Ebből sose lesz felzárkózás. Pedig az adott kor elitjének gondolkodásában ez volt a természetes. Mert úgy tűnt, nincs más út.
Pedig van és lehet. Egy országnak alapvetően a saját érdekeit kell tudni képviselni egy globalizált világban is. Közben persze nem szabad bezárkóznia. De ez már a következő történet lesz…
